hétvégén elég valószínűtlen dolgok jártak az eszemben.pénteken itt voltak a csajok.kis lázzal,iszonyat fejfájással és hihetetlen szívfájdalommal ültem az ágyon,csajok körülöttem vihognak,előjön belőlük az állat és én jól éreztem magam.csak a gondolatától is rosszul voltam,h nem nekik kéne itt lenniük,hanem L.nek.mert szeretem.csináljon bármit.ettől kicsit megijedek.nem merem neki kimondani,pedig tudom és érzem h így van.de félek ha kimondom eltűnik az egész és nem marad már semmi amitől még egy kicsit is álomszerű.igaz most sincs sok,de ami van...az jó.és imádom.még ha mindenki szerint tökéletes őrültség.
szombaton,amikor megintcsak L.el kellett volna lennem,kénytelen voltam Pápateszérre menni anyuék után,mert ha itthon kellett volna lennem egyedül ebben a nagy ágyban én tuti h becsavarodok.ülök a cserépkályha előtti fotelben és nem bírok nem azon gondolkodni,h hova süllyedek még le?hogy amikor közli L. h meg se érdemel engem,erre csak annyit mondok,h had döntsem el ezt én.és én őt akarom.még akkor is ha nem itt lakik Győrben.nem érdekel semmi.csak ő.holott szóba se kellett volna vele állnom.de már akkor is éreztem,h vmi nincs rendben vele.úgy értem,ő lesz az aki miatt igencsak meglesz keverve a paklim.és kurvára igazam volt.ma hazafelé,meg arra gondoltam,h mennyi utolsó esélyt adtam már.és mennyit fogok még könnyek közt és tűrve,azt amit már nem is lehet.de én immunis vagyok.elviselem,ha újra és újra porig aláz.de sírok.sokat.miatta.de soha nem láthatja a könnyeimet.ezt megfogadom.